Ms Littlewood verseskönyve: A Gép

A Gép

A Gép eljöveteléig béke volt.
Az ég kéken ragyogott. Az utcán virágok nyíltak. A fejlődő humanoidok harmóniában éltek egymással és önmagukkal. Az értelem útján haladtak, és élveztek minden egyes lépést. Teljesen gyanútlanul.
A Gép mindent megváltoztatott. Félelmet ültetett a szívekbe. Összezavarta a gondolatokat. Képtelenség volt kiismerni és lehetetlenség volt tenni ellene. A Géppel szemben az emberi lény kicsinek és védtelennek tűnt. Akkor régen, a Gép idejében még azok is voltak. Ő is. A legvédtelenebb mind közül.
Azóta hosszú évek teltek el, és az idő elmosta az átélt borzalmakat. A túlélők többé-kevésbé felépültek. Őt például már csak enyhe szívtáji szorítás emlékeztette arra, hogy mennyire rettegett mindig, amikor a Gép elé került.
El is felejtette.
Aztán egy napon, amikor a legkevésbé számított rá, a Gép újra felbukkant.
Ott állt, mint a végítélet bizonyossága. Fenyegetően fortyogott. Belsejében fogaskerekek zakatoltak. Rettenetes szája mindent elnyelt, aztán kiokádta a megkínzott maradványokat.
Narancssárga háromszögből csinált piros négyzetet.
Az első reakció a pánik volt. Erre nem készült. Pedig tudhatta volna, hogy közel az idő, amikor megint szembe kell szállnia a Géppel. A kisfia elsős volt. Mégsem érezte magát elég erősnek, hogy túllépjen a múltbéli megaláztatásokon.
A Gép Tervezői, azok a kíméletlen, tiszta elmék csak egyféle megoldást ismertek. Arra programozták be a Gépet végtelen bölcsességükben. Ő viszont mindig, ha a Gépre nézett, legalább háromféle megoldást látott. És a világért sem tudta eltalálni a Tervezők kívánságának megfelelőt közülük. A Géppel való küzdelmében jött rá először, hogy valami komoly gond van vele. Tisztátalan az elméje.
Most pedig a Gép eljött a fiáért is.
Kegyetlen csatának ígérkezett. A gyerek sem a jófajta észt örökölte. Már a szeme állásából látszott, hogy ő is tud legalább háromfélét. Aztán be is ismerte. Zagyvált valamit arról, hogy a szögek, meg a számok, meg hogy a Gépnél sose tudni, hogy a színeknek van-e jelentősége, mert vagy van, vagy nincs, de simán lehet az is megoldás.
Tisztátalan az elméje, kész, pont, zárta le magában a kérdést, és megsimogatta a gyerek fejét. Erősnek kellett maradnia, nem mutathatta, mennyire megrázta a dolog. Annál is inkább, mert a fiú számított rá. Nem volt senki más, akihez fordulhatott volna. Nem volt senki más, aki megtaníthatta volna, hogyan győzheti le a Gépet.
Megacélozta magát. Mély levegőt vett. Aztán kimondta a legjobb tanácsot, amit egy gondos szülő gyermekének adhat.
Az embernek azért van két keze, hogy feltalálja magát a nehéz helyzetekben is. Fogod az egyiket, és határozott mozdulattal letakarod a Gépet. Nagyon vigyázol, nehogy kilessen mögüle a bestia, mert akkor minden elveszett. Aztán megnézed a számokat, kitalálod, mi történik velük, és odaírod a következőt. Azután, de bizony mondom, csakis azután felemelheted a kezed. Akkor már nem árthat neked.
Hosszan gyönyörködött benne, ahogy kíméletlen, tiszta rendben készülnek azok az egyféle megoldások. Korainak tartotta volna elárulni a gyereknek, hogy a Tervezők végtelen bölcsességükben mekkora meglepetést tartogatnak neki felnőttkorára. És hogy ő maga mennyire meglepődött, amikor kiderült, hogy a tisztátalan elméje az a képesség, amit végső soron mindenki meg akar fizetni. De nem mondta ki. A fiúra még legalább tizenkét év iskola várt.



Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése