Ms Littlewood verseskönyve: Karácsonyi Gyűrűk Ura fanfic

Karácsonyi Gyűrűk Ura fanfic

Mindenki áhítatos csendben ült az asztalnál. Úgy csináltak, mintha nem izgatná őket az a temérdek kaja, ami előttük illatozik. Mármint biztos voltak olyanok is, akiket tényleg nem izgatott, de a hobbitok értelemszerűen nem tartoztak közéjük. Vártak, mivel a többiek is vártak, de nem értették a dolgot.
Elrond egyszer csak felállt, és ünnepélyes arccal kiterjesztette a karjait, mintha egy igazán nagyszabású asztali áldásra készülődne. Aztán megszólalt zengő hangján.
– Ai galen finë, ai galen finë, belain nan le! – és ezen a ponton megállt levegőt venni.
– Ez mégis mit jelentett? – kérdezte gyorsan Zsákos Frodó a mellette helyet foglaló nagybátyjától. Suttogva persze, ami esetükben azt jelentette, hogy az egész asztal hallotta, plusz az a pár tünde a folyosón, aki már nem fért be a díszterembe.
– Ó zöld fenyő, ó zöld fenyő, oly kedves minden ágad. Nyersfordításban, de ennél mélyebbre felesleges lenne leásni a tünde-szimbolika bugyraiba – suttogott vissza Bilbó, kicsit még hangosabban, mivel korára tekintettel nagyot hallott.
– Garo arad vaer, le melon lembas! – folytatta Elrond, miután megrovó pillantást vetett a vendégekre. Természetesen eredménytelenül, hiszen hobbitokról volt szó, és Frodóban elfojthatatlan érdeklődés lángolt a tünde nyelvjárások iránt.
– És ez, ez mit jelentett? – firtatta halkan, amire még azok is felkapták a fejüket, akik kissé bebólintottak a nagy ünneplésben, és Elrond szózatára sem ébredtek fel.
– Nagyjából annyit, hogy kisült-e már a kalácsom, mert ha kisült, ide véle, de csak óvatosan, mert nyomokban mogyorót tartalmazhat – magyarázta Bilbó, majd Frodó gyanakvó pillantására hozzátette, hogy ezt igenis fontos egyértelművé tenni az allergiás reakciók miatt. Aztán belekezdett egy hosszadalmasabb fejtegetésbe Elrond kiújult laktóz-érzékenységéről, és arról a háromnapos fosásról, amelynek eljövetele óta sokkal óvatosabban bánnak az ilyesmivel. Völgyzugoly ura kivárta, míg végeznek, de olyan volt a tekintete, mint utoljára akkor, amikor tudomására jutott, hogy az a szakadt kósza a lányát kerülgeti.
– Gîl síla na lû govaded, bado na Ennorath! – folytatta nagy levegőt véve, emelkedetten, mintha homlokán még mindig Valinor fényei szikráznának. Frodónak már szólnia sem kellett, elég volt könyökkel oldalba bökni nagybátyját, és az fordított magától.
– Annyit tesz, hogy az istárok, a valák és a lappantyúk egy csillagot követve eljutottak a jászolig, és ajándékot is vittek magukkal.
– Ne már. Ezt nem szopom be.
– Miért? Van olyan, hogy ajándékot adnak valakinek, nem? Tőlem is kaptál egy gyűrűt.
– Nem egy gyűrűt. AZ Egy Gyűrűt. Kis különbség, de baromira nem mindegy.
– És? Talán nem tetszett? Nem látom rajtad.
– Jaj, hadd ne kezdjem megint elölről, már ezerszer elmondtam. Ez a szenilitás egyre rosszabb.
– Te visszaváltottad? Valld be, hogy az ünnepek után visszaváltottad.
– Vissza. Alaposan.
– Legalább még garanciális volt? Nem szívóztak a visszavételével?
– Maradjunk annyiban, hogy adódtak kisebb nehézségek.
– Sajnálom, drága fiam. Ezekkel az ékszerészekkel jobb vigyázni. Hajlamosak átvágni, és úgy vettem észre, mind nagyzási hóbortban szenved. Most gondolj Fëanorra, meg volt az a másik a nagy szemével... hogy is hívták?
Az asztal körül mindenki érdeklődve figyelte, mit válaszol erre Frodó. A bátrabbak elismerően hümmögtek, hiszen uralkodójuk évről évre a zöld fenyővel meg a kis kaláccsal fárasztotta őket, és mi tagadás, így, örök élet mellett eléggé rá lehetett unni a műsorra. Elrond viszont a torkát köszörülte, és olyan félelmetes képet vágott, mint azon a faliszőnyegen, ami a könyvtárban lógott, és az Utolsó Csatát örökítette meg. Még a karjait is leeresztette, valószínűleg nem bírta már tovább tartani abban a szoborszerű pózban.
– Vége? – érdeklődött Frodó fesztelenül, és nyúlt volna az első adag sültért, amit már akkor kinézett magának, amikor terítettek. Kizárólag az tántorította el a szándékától, hogy Elrond a megtévesztésig úgy nézett rá, mint Banyapók alig pár hete, és a kezeit is megint szónoklásra emelte. Olyan szögben, mint aki maga sem tudja eldönteni, hogy a tünde hagyományt ossza tovább vendégeinek, vagy hatalmas pofonokat.
– Nostach be periannath gaer, ve nazgûl, malarauco, ar uruk-hai orch, nan enderi mereth olossë!
Frodó egészen halkan krákogott, és lopva Bilbóra tekintett. Az előbbitől elmozdultak az asztalon a poharak, az utóbbi pedig néhány másodpercnyi gondolkodás után magabiztos mosollyal fordította az elhangzottakat.
– A hobbitok a legidegesítőbb teremtmények a világon, ideértve a nazgúlt, a balrogot és az uruk-hai orkokat is, de a karácsonyra tekintettel nem rakjuk ki őket a ház elé a hóba.
Elrond egyetértően biccentett, majd boldog ünnepeket kívánt. És ami még fontosabb, jó étvágyat is.

Középföldei tünde ablak Völgyzugolyban, Elrond utolsó otthonos házában, ahol Frodó, hobbitok, Gandalf, Boromir és Aragorn találkoztak Zsákos Bilbóval.


itt pedig van még egy hobbitos (és törpös és Gandalfos) vers is

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése