Ms Littlewood verseskönyve: Micimackó fanfic II.

Micimackó fanfic II.

– Senki nem mondhatja azt, hogy senki, anélkül, hogy valaki lenne. Aki senkit mond, annak valakinek lennie kell. Ezt, úgy vélem, axiómaként fogadhatjuk el – jelentette ki Micimackó, a túltengő értelmű medvebocs.
– Ahogy mondod Mackó, ahogy mondod – vágta rá gyorsan Malacka, aki arról volt híres egyedül, hogy kisebbségi komplexussal küzdött ragyogó szellemű barátja mellett.
– Ellenben, feltéve, de meg nem engedve – folytatta a kimagasló értelmű medvebocs – kognitív folyamataink olykor evidenciaként konkludálnak bizonyos premisszákat, melyek végül irrelevánsnak bizonyulnak adott szituációban.
– Hát... én mégis inkább arra szavaznék, hogy Nyuszi otthon van – válaszolta Malacka halkan, mint aki annyira azért maga sem biztos benne. Hiszen Mackó annyira elhúzott a többiektől ész dolgában, hogy egy ilyen egészen kicsi állat nem is reménykedhetik benne, hogy megértse. Malacka felettébb büszke is volt a barátjára, csak hát... nem volt könnyű. Ilyen alkalmakkor mindig elismételte magában, hogy ez egy természetes folyamat, és milyen csodálatos, hogy Róbert Gida ennyire hűséges jó barát. Tény, hogy sose hagyja hátra legrégebbi és legkedvesebb társát. Mindenhová magával hurcolja Mackót. Még mindig. Igaz, már titokban, egy táska mélyére gyömöszölve, de akkor is. Malacka nem szívesen hibáztatta gazdáját még gondolatban sem, mert igaz, ami igaz, természetes dolog, hogy a gyerekek előbb-utóbb felnőnek és megkezdik tanulmányaikat. Annak is örült, hogy Róbert Gida egyetemre ment. Rá is legalább olyan büszke volt, mint Mackóra. Ezért szégyellte annyira magát, amikor mindazon alkalmakkor, amikor végiggondolta a természetes folyamatokat és a büszkeséget, ellenállhatatlan erővel kúszott be a gondolatai közé egy vékony, ám elfojthatatlan hangocska. A sajátja. És azt ordibálta, magából kikelve, hogy annyiféle szak van a világon, és ez a bölcsészkar azért mégiscsak túlzás.
Lesütötte a szemét, nehogy Mackó kiolvassa belőle, mire gondol. De feleslegesen aggódott, mert az rá sem nézett, annyira belelovallta magát a magyarázásba és a lendületes fel-alá járkálásba. Amúgy peripatetikusan, ami Malacka szerint azt jelentette, hogy félig szánalmas, de nem mert rákérdezni. Volt múltkor az a csúnya eset a szarkazmussal, azóta óvatosabb volt az ilyen tippelésekkel. Mackó utána egy egész hétig nem állt szóba vele.
– Tehát mindent összevetve úgy vélem – szónokolta a szembeszökő értelmű medvebocs – hogy Nyuszi itthonléte olyan fundamentális ontológiai kérdéseket vet fel, melyek kontextualizálása kizárólag konzisztens indikátorokkal potenciális. Hiszen a hang, mely deduktív megközelítésben Nyuszit feltételez, argumentum a contrario Nyuszi negációjának is tekinthető. Nota bene, nekünk most alighanem egy szimbolikus nyúllal van dolgunk.
– De hát – kockáztatta meg Malacka félénken – Nyuszi tegnap még annyira valóságosnak tűnt. Jaj, bocs, csak úgy kicsúszott a számon, azt akartam mondani, hogy materiálisnak... bocs, Mackó. De mi lenne, ha megnéznénk? És megítélnénk Nyuszi jelenlévőségét a magunk szerény... izé... homogén eszközeivel. A szemünkre gondolok, Mackó, ha esetleg... izé.
– Oculus, oculi, mmm – dörmögte a kiemelkedő értelmű medvebocs, és pusztán a dörmögés tényétől máris sokkal barátságosabbnak tűnt. Aztán megpaskolta Malacka fejét, kissé leereszkedően, de talán csak azért tűnt így, mert kettőjük közül az egyik egy egészen kicsi állat volt.
– Tudod, Malacka, én csak jót akarok neked. Te vagy a legjobb barátom, és felháborít, hogy téged mindenki csak egy neglektálhatóvá redukált kreatúraként kezel. Most nézz rám. Nem is olyan rég még csak annyira voltam képes, hogy tralala, tralala, pritty, pretty, prütty. Most pedig... még Bagoly is fekáliát emittál, ha meglát. Mármint intellektuális kontextusban, nyilván. Persze, néha még mindig jól esne kis dalocskákat költeni a felhő... izé... altostratusokról, meg cirrocumulusokról, meg egyéb hiábavalóságokról, de a lényeg az önkontroll. Az a leghasznosabb, amit tanítanak az egyetemen. Hogy ezt a temérdek bölcsességet a gyakorlatban is alkalmazd, Malacka. Kérlelhetetlenül és megalkuvást nem ismerve. Mint egy megtestesült rózsaszín kategorikus imperatívusz, úgy.
– Igen, Mackó. Tudom, Mackó. Az értelem diadala a pallérozatlan elme és az atavisztikus ösztönök felett. Azt a fejezetet be is jelölted, és én el is olvastam. Sokat tanultam belőle a teóriák reális... te, figyelj, ez nem mézillat véletlenül? Vagy inkább vajas-mézes kenyérből szublimálódik halmazelméletileg? Percipiálod, Mackó?
– Aha – jelentette ki a sziporkázó értelmű medvebocs.
– Akkor jól sejtem, hogy analógia útján univerzáliává emelhetjük ama konklúziót, mely szerint a Nyuszi üregéből eredeztethető valamennyi effektus egzisztenciája kérdéses, azaz jelen mézszag inkább szimbolikus, mint materiális értelemben manifesztálódik nyálkahártyánkon?
– Jajj, Malacka, hagyj már a hülyeségeiddel – hörögte a páratlan értelmű medvebocs, és fejjel előre bevetette magát az üreg ajtaján.


Digitális rajz, Róbert Gida csacsi öreg medvéje, Micimackó piros trikóban ül és magában a tralala, tralala, pritty, pretty, prütty dalt dúdolja.


És Micimackó fanfic van karácsonyi is. Hasonlóan... izé.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése